Bloggerek Balatonföldváron: lucia

ARRÓL, AMIKOR MAJDNEM BEMENTÜNK A VÍZBE

Én alapértelmezésben kényszeres-megszállott pakoló vagyok, mindig mindenből van nálam pót-pót, és arra az élethelyzetre is fel szoktam készülni, ha mondjuk egy három napos balatoni túra alatt valami furcsa oknál fogva magashegyen találnám magam (megfelelő bakancs) kicserepesedett ajkakkal (labelló) teát szomjazva (akkus vízforraló és úti teáskészlet), úgyhogy csak arra hivatkozhatok, hogy a három éves gyermek strandpapucsa, úszópelenkája és felfújható csónakja árnyékolta le a figyelmemet, ezért hagytam otthon a túléléshez legszükségesebb dolgokat, úgy is mint notebook-töltő, rúzs és alapozó, de ez csak később derült ki.

A lemenetel eseménytelen volt, a GPS utasításai kábé annyiból álltak, hogy „menjen egyenesen 95 kilométert, majd forduljon jobbra", és tényleg ott is lettünk azonnal. Maga azAnna-Mária villa tényleg az, mármint egy kisebb kastélyra vagy nagyobb villacsoportra emlékeztető épületrendszer, egyik oldalán a vasúttal, a másikon a parti fasorral, illetve magával a Balatonnal (a hattyúk benne vannak az árban). A velem érkező 32-35 éves korcsoport azonnal felfedezte a bárt, a 3 körüli korcsoport pedig a szabad felhasználású kiszmotojokat, de az utilizáció előtt még elvégeztük a megszállással kapcsolatos hivatalos teendőket a recepción, ahol éppen gyermeket pelenkáztak mintegy mellékesen.

Aránylag régen nem jártam már a Balatonon, és az első megdöbbenést az okozta, hogy úristen, itt kedvesek az emberrel, a másodikat az, hogy úristen, itt olcsóbb minden, éskedvesek az emberrel, ami Budáról érkezve, ahol a legtöbb helyen rengeteget fizetek azért, hogy éppen hogy csak le ne köpjenek, kisebbfajta kulturális sokkot okozott, de megpróbáltam túltenni magam rajta (de a rejtély egyébként megérne egy oknyomozó riportot, hol van ilyenkor Frei Tamás?). Gyorsan kipakoltunk a Zsófiáról elnevezett szobánkban, ami egyébként bőven elég nagy volt, ráadásul tiszta és hangulatos, bár az ablaka a vasútra nézett. Ugyanakkor a cselekvési tervben nem szerepelt az ablakon való kinézés, azt otthon szoktam csinálni, úgyhogy ezt csak elmondásból tudom, a kicsomagolás után is rögtön lementünk a partra, szerencsésen átkelve a játszótéj és a madájkák Szkülláján és Karübdiszén.

Balaton hozta a formáját, nagy volt és szép, különböző színekben rendelhető a kék, a zöld és a szürke árnyalataiban, ottlétünk alatt az összes demóját megkaptuk. A Balaton egyben elég hosszú is, sok vitorlás, kacsa és hattyú elfér rajta, a szem elfárad, míg végigtekint a garmadájukon, az enyém csak képletesen, a háromévesé viszont konkrétan, továbbá a kavicsok dobálása a vízbe is eléggé kemény munka még ebben a korban, úgyhogy lefektettem aludni, én meg - a recepción elkért bébiőr szülői egységével - levonultam koktélozni a kertbe. A terv az volt, hogy dolgozom egy kicsit, közben szocializálódom, de valahogy nagyon elment az idő azzal, hogy fényképeztem a mindent, utána feltöltöttem a blogomba, majd elolvastuk a blogomat, meg hasonló dolgok, úgyhogy nem lettem végül Sztahanov, mert túl hamar eljött a vacsoraidő.

A nyaralóhelyeken egyébként ez okozza az egyik legnagyobb problémát (azon kívül, ha az ember nem visz magával rúzst és alapozót, mert azt nem sikerült szerezni még a Tesco Expressben sem, így három napig nem volt arcom), hogy mindig elég hamar eljön a következő étkezés ideje, és egy újabb döntéshelyzet, hogy akkor most a sarki kifőzde legyen, a gyorsétterem vagy egy rendes hely, esetleg vegyünk kakaós csigát a boltban. A stresszt szerencsére mindig ki tudtuk heverni (szó szerint) a két közeli strand valamelyikén (igen, a tervekkel ellentétben végül később sem dolgoztam).

Mindenesetre az első estén a hallomásból ismert, Abba musicalről elnevezett mediterrán stílusú étteremben, a Manna Miában ettünk, ahol a pincérek dekoratívak és készségesek, az étel jó alapanyagokból készül és finom, és 990-ért kétfogásos gyermekmenü van, ami ugyanolyan igényes, mint a felnőtteké, nem vegeta, meg ilyesmi (ezt onnan tudom, hogy a nagy részét én ettem meg, ugyanis a gyermeket annyira lenyűgözte a többféle, gyümölcsdarabos „limonádé" a fekete szívószállal, hogy az energiái nagy része arra koncentrálódott). A már említett, étkezési döntéshelyzettel járó stressz következtében másnap este is ugyanazt az éttermet választottuk végül (meg közel is volt), a ház salátáját (bőven főételnyi adag!) és a mustáros hátszínt steakburgonyával bátran merem ajánlani. Ez utóbbit egyébként a kiskorú is nagyon felpontozta, bár csak azután, hogy komoly érvekkel meggyőztem, miszerint a krumpli autóból készült (bármit hajlandó lenne megenni, ami autóból készült, és a kemény helyzetek kemény eszközöket követelnek meg).

Másnap a reggelit az üvegfalú, franciaablakos ebédlő svédasztalánál költöttem el, pizsamában, mivel kicsit elaludtunk (na jó, nem látszott rajta, hogy pizsama), stílusosan tepertőt falatozgatva, de teljes kiőrlésű kenyérrel, mert azért mégiscsak. Eközben a gyermek (miután befejezte a kedvenc gabonapelyhét) tőlem tíz méterre játszott a belső játszótéren, amely az EU-s műanyag gumiizé helyett egyenletesen homokkal volt beterítve, és ez teljesen lenyűgözte. Én a harmadik kávém közben, a maradék tepertőt csipegetve azt figyeltem, ahogyan valami rejtélyes rendszer szerint disztribútálja a homokot a játszótér különböző pontjairól egyéb pontokra, olyan elmélyültséggel, mint egy kavicsokat gereblyéző távolkeleti illető, közben érintőlegesen a lét nagy kérdésein is töprengtem, meg azon, hogy hol fogunk vajon ebédelni, mivel előregondolkozó lelkialkat vagyok. Egyébként azt hittem, hízom naponta egy kilót, ehelyett fogytam összesen egyet a titkos módszeremmel, miszerint vagy eszem, vagy fekszem valahol leginkább.

Reggeli után ismét kisétáltunk egy kicsit (vagyis inkább odaléptünk) a Balatonpartra, ahol megkérdeztem az aprótermetűt, hogy szeretne-e bemenni, mire ő kis gondolkodás után azt felelte, hogy nem, mert túl nagy, úgyhogy eldőlt a kérdés, és úszópelenkával-miegyébbel felszerelkezve becéloztuk a házon belüli wellness-létesítményt.

Ott a megjelenésünk után pár pillanattal felbukkant egy kedves mosolyú, bennfentesnek tűnő, idősebb férfi, aki tájékoztatott minket, hogy most csinál élményt, és végigkapcsolgatta a dolgokat, minek következtében különböző helyeken bugyogott meg hullott víz az amúgy sekély medencében. Ha nem lett volna gyerek, szerintem benevezek valami pluszra is (masszázs meg érdekes nyelvű egyéb dolgok), de mivel aránylag rövid ideig nyaraltunk, nem akartam beadni a játszószobába, úgyhogy a vízi élmény átélése után kiterítettek nekünk odakint fekvőszékeket, amiken megszáradhattunk.

A második délutánra, miközben az alvó háromévest őriztem, egyébként eltöltött egy kicsit a spleen, hogy a gyermektelen, fiatal és szabad barátaim most biztosan vad dolgokat művelnek és emlékezetes kalandokba bonyolódnak a strandon, miközben én szép lassan megöregszem a szobában, de utána eszembe jutott, hogy felajánlották, hogy bébiőrrel őrzik a kiskorút (aki stabil három órát alszik és nem ijed meg, ha ébredéskor nem vagyok ott), úgyhogy lesétáltam a strandra, ahol nálam szabadabb és függetlenebb társaim egyként hevertek a füvön, és amikor számonkértem rajtuk a vad dolgokat és az emlékezetes kalandokat, akkor bizonytalanul megjegyezték, hogy ettek palacsintát meg lángost is.

Utolsó este meg mintegy búcsúzóul tűzijátékot rendeztek a parton, miközben hazafelé sétáltunk (a kiskorú: „még cak a hangját játjuk"), miután ezt végignéztük, nagyon örültem, hogy hivatkozhatok a gyermekre, amiért nem kísérem el a többieket az utcabálba (noha állítólag eredeti LGT-feldolgozásokat játszottak), hanem a homoknak a kiskorúból való kimosása után (egyébként a zuhanyzó Star Trek fanoknak külön élmény lehet, pont olyan, mint egy transzporter, amit a hároméves is azonnal felfedezett, és a szobában ébren töltött idő nagy része alatt transzporterezett vele) bedőlhetek én is az ágyba.

Amikor a háromévest utólag meginterjúvoltam, hogy végül is hol voltunk és mit csináltunk, akkor tájékoztatott, hogy (1) a Balatonon voltunk (itt kedves elnézéssel mért végig, ami érthető, elvégre erre még emlékeznem kellett volna), (2) majdnem bementünk a vízbe, (3) volt kék fagyi (tényleg volt), (4) volt fekete szívószál. Később felvetette, hogy leköltözhetnénk a Balatonra lakni, ami valóban életképes ötlet szerintem is, és akkor előbb-utóbb talán a vízbe is bemennénk.

Képgaléria

Galéria megnyitása (16 kép)
+36 1 354 01 91 Kapcsolat